Fernando hangja

Hogyan neveznéd azt a hobbit, amelyet több mint hatvan éve űzöl? Valamit, ami annyira összefonódik az életeddel, hogy a részévé válik? Talán a „szenvedély” szó nem is elég rá. Lehet, hogy „szeretetnek” nevezhetnénk.

Fernando vagyok, nyolcvanéves fiatalember. A 20-as éveim elején jártam, amikor szinte véletlenül összefutottam egy barátommal, aki korábban apám malmába járt. Már nem emlékszem, hogyan terelődött a szó arra, mivel tölti a szabadidejét. Ez az elfoglaltság akkoriban még nem volt annyira népszerű, de hamarosan azzá vált. Engem pedig annyira lenyűgözött, hogy végül egész életemben ezzel foglalkoztam. Elfogadtam hát a meghívását, és vele tartottam, hogy megtudjam, hogyan kell méheket tartani.

A kíváncsiság igazán kitartó: ha egyszer felébred, lehetetlen elcsitítani. Velem sem történt másként. Tanulni kezdtem, és mindent elolvastam a méhekről és a méhtartásról. Sok könyv ma is megvan azok közül. Mindegyik más történetet mesél, de egyvalamiben mind egyetértenek: a méretekben. Ezeket a pontos méreteket követve készítettem el az első néhány saját kaptáramat. Igen, a „sajátjaimat”, mert ha valamit a két kezeddel alkotsz meg, akkor nevezheted igazán a „tiédnek”.

Be kell vallanom, az első néhány év nem volt könnyű, mert igazán csak akkor kezdesz tanulni, amikor becsukod a könyveket. Nem is olyan egyszerű kinyerni a mézet a kaptárból, ha nem vagy hozzáértő. Ismerned kell a módszereket, az évszakokat, tudnod kell, hogyan védd meg a kaptárakat a ragadozóktól és a perzselő hőségtől, és meg kell tanulnod, mikor mi virágzik. Mindenekelőtt pedig őket, a méheket kell megismerned – ez a legnehezebb. A társadalmukban semmit sem bíznak a véletlenre, és a családjuk védelme a legfontosabb értékük. Még a legnagyobb áldozatra is készek, ami nekünk, embereknek egy fájdalmas szúrást jelent. Védenek, gondoskodnak, óvnak; végül is nem különböznek tőlünk annyira. Ők is, mi is tudjuk, mi az igazán fontos.

Talán ezért van az, hogy az általam gyűjtött méz rendszerint a családomnak jut. A feleségem szívesen használja a süteményeihez. A kedvencem a crostatája (pitéje), amelyre vastag réteg méz kerül, a tetejére pedig szeletelt eper vagy sárgabarack. Kanalanként is élvezheted a mézet, akár lefekvés előtt is. Mindig tartok kéznél egy kis üveg természetes, házi készítésű propoliszt is, a kaptár egy másik értékes ajándékát.

A feleségem annyit hallott már a méhekről, hogy maga is szakértővé vált. A lányom mellettem és a méhek mellett nőtt fel. Talán tudtomon kívül neki szántam azokat a jegyzeteket, amelyeket a kezdeti években kezdtem írni. A lányom mindig segített nekem, most azonban úgy döntött, hogy még többet szeretne tanulni. Megkért, hogy vegyek neki méhészruhát és minden szükséges felszerelést. A minap megcsípték a méhek, de csak megvonta a vállát, mert benne is ugyanaz a szenvedély él, amely évek óta hajtja a családunkat. Csak úgy adhatjuk tovább ezt a szenvedélyt a következő nemzedékeknek, ha életben tartjuk, hogy ők is rácsodálkozhassanak a méhek rendkívüli életére, hiszen ezek az apró lények mindig is fontos részei voltak az életünknek, és azok is maradnak.

Közreműködők:
Szöveg: Carlotta Fiore
Fotó: Diego Rosselli